Ha menekülnél, de nincs hova,Ez az otthontalanság otthona,
benne anyád helyett egy mostoha
szeretget unos - untalan...
Az ég kifordult önmagából, s a szél üvöltve űzte a fagyott pusztaság riadt lényeit. Hóvihar tombolt, sikoltott, pörgött, vonyítva szétszakadt, majd újra hadrendbe állt. A köd szoknyája mögé bújva reszketeg, öreg fák suttogtak rémült imát az ifjonc Tavaszhoz, ám elhaló hangjuk csupán az elemek haragját szította fel, egyéb válaszra nem talált. Üvöltve tombolt a vihar tovább, duhaj táncot lejtve őrülten kavargott, s szűnni nem akarva hirdetett újabb s újabb csatát. Ám egyszer mégis véget ért. Az ordítás elhalt, a táj felsóhajtott, s már a szél is messze járt. Nem maradt nyomában egyéb, csak csend és magány, a hófödte puszta álomba szenderült, s fenn az égen, a köd szoknyája mögé bújva, a Hold ásított egyet - lustán és tétován.
Tegnap még tavasz csillogott a szemekben. Gyermekzsivaj szárnyalt langy szellőháton, s vidám szoknyák nevettek kackiás bajszokon. A vasárnapi ebéd illata versenyt futott a déli harangszóval, majd mindkettő megtorpant, midőn egy ráncos kéz mélabús dalra fakadt egy öreg harmónikán.
Ahol a valóság vékony szövete már foszladozni kezd, de még ellenáll a képzelet állandóan fortyogó, örök változásban lévő masszájának, létezik egy hely. Egy hely, ahol az árnyékok életre kelnek, s lopva el-elhagyják gazdájukat. Egy hely, ahol a tükörképek csak majdnem hibátlanok. Egy hely, ahol a horizont mögött merész gondolatok szőnek vakmerő terveket, s ahol az enyészet dalára ringatja magát álomba a vénséges Hold apó. Úgy hívják e helyet: a Túlvidék. Ha sikerül levetnünk a mindennapok szürke fonálból szőtt, átlátszatlan leplét, szemünk sarkából megpillanthatjuk e világ lakóit, hallhatjuk mítoszaikat, meséiket, és rácsodálkozhatunk a történetekre, melyek egy furcsa népről szólnak - egy népről, melynek tagjai szürke fonálból szőtt, durva leplet hordanak...
