Udvar

Tegnap még tavasz csillogott a szemekben. Gyermekzsivaj szárnyalt langy szellőháton, s vidám szoknyák nevettek kackiás bajszokon. A vasárnapi ebéd illata versenyt futott a déli harangszóval, majd mindkettő megtorpant, midőn egy ráncos kéz mélabús dalra fakadt egy öreg harmónikán.
Most ősz van, s nem látni át a csenden - csak néha csikordul meg a kopott macskakövön egy kósza napsugár. Valahol messze vén eb vonyít, emitt utolsó táncát járja ép egy elkorhadt faág, s rejtett zugokban a penész dúdol minderről néma, megfáradt krónikát...

Túlvidék

Ahol a valóság vékony szövete már foszladozni kezd, de még ellenáll a képzelet állandóan fortyogó, örök változásban lévő masszájának, létezik egy hely. Egy hely, ahol az árnyékok életre kelnek, s lopva el-elhagyják gazdájukat. Egy hely, ahol a tükörképek csak majdnem hibátlanok. Egy hely, ahol a horizont mögött merész gondolatok szőnek vakmerő terveket, s ahol az enyészet dalára ringatja magát álomba a vénséges Hold apó. Úgy hívják e helyet: a Túlvidék. Ha sikerül levetnünk a mindennapok szürke fonálból szőtt, átlátszatlan leplét, szemünk sarkából megpillanthatjuk e világ lakóit, hallhatjuk mítoszaikat, meséiket, és rácsodálkozhatunk a történetekre, melyek egy furcsa népről szólnak - egy népről, melynek tagjai szürke fonálból szőtt, durva leplet hordanak...