Ha menekülnél, de nincs hova,Ez az otthontalanság otthona,
benne anyád helyett egy mostoha
szeretget unos - untalan...
Az ég kifordult önmagából, s a szél üvöltve űzte a fagyott pusztaság riadt lényeit. Hóvihar tombolt, sikoltott, pörgött, vonyítva szétszakadt, majd újra hadrendbe állt. A köd szoknyája mögé bújva reszketeg, öreg fák suttogtak rémült imát az ifjonc Tavaszhoz, ám elhaló hangjuk csupán az elemek haragját szította fel, egyéb válaszra nem talált. Üvöltve tombolt a vihar tovább, duhaj táncot lejtve őrülten kavargott, s szűnni nem akarva hirdetett újabb s újabb csatát. Ám egyszer mégis véget ért. Az ordítás elhalt, a táj felsóhajtott, s már a szél is messze járt. Nem maradt nyomában egyéb, csak csend és magány, a hófödte puszta álomba szenderült, s fenn az égen, a köd szoknyája mögé bújva, a Hold ásított egyet - lustán és tétován.
